21. fejezet

Másnap reggel jobban tettük volna, ha inkább fel sem kelünk. Másnaposak voltunk, mindannyian, nem is kicsit. A tegnap este szinte teljesen kiesett, egy dologra azonban emlékeztem. Harryre, és Carolinera. Sehogysem tudtam kiverni a fejemből azt a hatalmas hasat, és azt hogy pár hónap múlva Harry apa lesz.
Az imént említett személy ott feküdt mellettem. Álmában még édesebb, mint amúgy, pedig amúgy is ellenálhatatlanul helyes. Nem akartam őt fölébreszteni, inkább lementem, és csináltam magamnak reggelit.
Összedobtam egy egyszerű tojásrántottát, mellé tejet ittam. Éreztem ahogy a gyomrom kitágul, rég nem ettem ilyen sokat. Lépteket hallottam a képcső felől. Zayn jelent meg kócos hajjal, és furcsa ezt mondani, de kómásan is nagyon dögös.
- Jó reggelt. Csak nem másnapos vagy? - kérdeztem tőle, de feltételezem, szegénykém azt sem tudta hogy ki vagyok.
- Neeem, nem, nem. Tényleg nem. Hol is voltunk tegnap este?
A TV válaszolt helyettem. Vezető hírként számoltak be arról, hogy a One Direction-ös srácok seggrészegre itták magukat a múlt éjjel, pár lány kíséretében. Remek, más sem hiányzott.
- Ez gáz. - rekedtes hangot hallottunk, Lou jelent meg a nappaliban. - Simon biztos örülni fog nekünk.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefon. Zayn és Lou egymásra néztek, egyikük sem akarta felvenni, tudták, hogy kb. addig éltek.
Niall rohant oda a semmiből, és kapta fel a telefont. Csak pár szót hallottam a beszélgetésből, pl. végetek van, pisisek vagytok, példát kellene mutatnotok, de ami a legdurvább volt, az az volt hogy csalódtam bennetek. Láttam, hogy a fiúknak ez a két szó mennyire szarul esett.
Niall lerakta a telefont. Nem tudták mitévők legyenek, az egész világ erről beszél. Harry jelent meg az ajtóban, göndör haja most még összevisszábban állt, mint szokott. Nem volt szívem azt tenni vele, amire készültem, de muszáj volt.
- Harry, beszélhetnénk? - kérdeztem tőle, de szerintem ő sem nagyon tudta hogy hol van.
- Persze, drágám, menjünk ki a kertbe.
Gombóc volt a torkomban, darazsak a hasamban. Úgy izgultam mint az első középiskolai napomon.
- Szóval... az van... - nem tudtam hogy kezdjek bele. - Harry, ne erőltessük azt, ami nem megy.
Nem értette, mire gondolok.
- Láttalak tegnap Carolinenal. Láttam, hogy néztél rá, és láttam mennyire izgatott vagy a baba miatt. Még mindig szereted őt.
Összerezzent, amikor ezeket a szavakat kimondtam.
- Mi? Mi van? Miről beszélsz? Hogy én szeretem őt? Fanni, te nem vagy magadnál.
- Nem kell mentegetőznöd. Megértelek.
- Tegnap este próbáltam őt meggyőzni, hogy vetesse el a babát. Van még rá egy hónapom hogy rávegyem az abortuszra, de hajthatatlan. Csak ezért beszéltem vele.
- Harry, kérlek, ne nehezítsd meg.
- Inkább te ne próbálj kifogásokat keresni. Mondd meg a szemembe, hogy haggyalak békén, és megteszem.
A szívem szakadt meg, amikor ezt kimondta, de ha arra gondoltam hogy ez a helyes...
- Igen, ezt kérem. - hazudtam, szerintem hihető voltam.
Láttam a szemében a fájdalmat. Önzőnek, és kegyetlennek éreztem magam, de ezt láttam helyesnek.
- Jól van, legyen. Békénhagylak.
Azzal megfordult, és bement a házba, mire én térdre estem, és zokogni kezdtem.