Mire kihozták a kaját, már mindenki farkas éhes volt. Nem is csoda, kibeszéltünk minden létező dolgot a házban, és a házon kívül is. Elkezdtünk enni, na jó, ez nem igaz, úgy faltunk, mint a malacok, de a kaja hibájából, mivel isteni finom volt! Mostmár megértettük drága szöszink miért imádja annyira azt az éttermet.
Fél 11-kor az egyik Niki bejelentette hogy megy aludni. Mivel mindenki fáradt volt, követtük őt. Felmentünk az emeletre és mindenki visszavonult a szobájába: Én Encivel, Linával és Bellával, Szandi Lizzel, Rékával és Verával, Vivi a két Nikivel, Melcsivel meg Evelinnel, Adél meg Vikivel, Adrival, és Barbival. Még szerencse hogy szobák voltak, sok ággyal.
Hamar csend lett a házban, mindenki gyorsan elaludt.
Másnap reggel mintha kipattintották volna, úgy nyitottam ki a szemem. Ránéztem az órára, 8at mutatott. Kétségbeesve kezdtem el kiabálni, hiszen rohadtul késésben voltunk.
- CSAJOOOOOOOOK, ébresztőőőőő! 5 perce a munkahelyünkön kellene lennünk! - ideges voltam, mégis olyan élvezet volt kimondani azt hogy "munkahelyünk". Közbe meg csak a szomszéd házról beszéltem.
Fel-alá szaladgáltunk a házban fogkefével a szánkban, fésűvel a hajunkban, piritóssal a kezünkben. Ha valaki látott volna minket, tuti elmebajosnak gondol.
Végül 8 óra után negyed órával értünk a furcsa házhoz, szerencsére Anne semmit nem vesztett kedvességéből, és elnézte nekünk, mondván, az időeltolódás miatt ébredtünk későn.
Átadta nekünk a kulcsokat, aztán sietve elrohant. Féltünk attól, mi vár ránk odabent, de Lina - mint valami falkavezér - előreindult, és kinyitotta az ajtót. Csend volt. Túl nagy csend.
- Ördögfiókááák, hol vagytoook? - énekeltük. Röhejesen festhettünk.
Aztán egyszercsak egy édes, göndörhajú kisfiú előrohant a konyhából, arca tiszta maszat volt. Mindannyian felsóhajtottunk, úgy, mint amikor az ember valami aranyosat lát. Az aranyosság eddig tartott. A kisfiú nekirohant a legelől álló Linának, aki majdnem hátraesett, szerencse hogy mögötte álltunk. Na itt betelt a pohár, pedig 5 perce álltunk az ajtóban.
Bementünk a házba, megnéztük, mégis hányan vannak: 4 gyerek, és 3 kutya: 1 golden retiever, 1 beagle meg 1 bernáthegyi. Szép - gondoltuk.
Amilyen kis aranyosnak tűntek a gyerekek, olyan borzasztóan idegesítőek voltak. 3 óra szaladgálás és ugrálás után sem fáradtak még el. Próbáltuk őket etetni, itatni, de semmi haszna nem volt. Biztos voltam benne, hogy hiperaktívak.
Délután 2kor aztán hirtelen történt valami. A legkisebb gyerek - mint megtudtuk Ben - elfáradt. Ledőlt a kanapére, és elaludta a mocsokban, amit egyébként ő csinált. 3 idősebb testvére is hasonlóan fáradt volt, de ők még enm voltak képesek eldőlni. Közülük a legidősebb - Harry - odajött hozzám, hatalmas zöld szemeivel rámnézett, és azt mondta:
- Kérek kakaót, vagy a lábadba harapok! - mire én elnevettem magam. De a kiskölyök nem viccelt és komolyan belémharapott. Rettentően fájt. Leültem egy székre, és onnantól kezdve nem mozdultam. Vérzett a lábatm, de nem értettem, hogy tud egy 6 éves kisgyerek ekkorát harapni. Két kisebb öccse - Eric és Nick - már látszólag fáradt volt, és 2 percen belül, legnagyobb örömünkre, lefeküdtek a szoba közepére, és mély álomba szenderültek. Harry még mindig talpon volt, de egyedül már cseppet sem volt veszélyes. 17-en voltunk ellene. Belátta, hogy nincs esélye, így fölment a szobájába és lefeküdt.
Ekkor, legnagyobb megdöbbenésünkre - amikor azt hittük, hogy semmi váratlan nem történhet - kulcs fordult a zárban, és belépett az ajtón 5 nagyon ismerős személy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése